Interjú Miyavival Londonban

Közelgő európai turnéja előtt Miyavi szakított ránk egy kevéske, ám minőségi időt.

Mikor érkeztél Londonba? Készen állsz a koncertre?

Néhány napja jöttem, nemsokára kezdek próbálni. Naná, hogy készen állok!

A „szamuráj” valószínűleg a legnépszerűbb japán szó az angol nyelvben. Milyen érzés, hogy „Szamuráj Gitárosként” emlegetnek?

Büszkén, nagyon büszkén viselem ezt a nevet. Egy szamuráj a kardjával harcol, de nekem a gitárom a fegyverem. Ahogy a „The Others” c. dalomban is szól: „Puskák helyett gitárokon játszunk.” Harcolok, de nem azért, hogy másokat bántsak, sokkal inkább azért, hogy megvédjek dolgokat.

Mikor és hogyan kezdted el ezt a csapkodom-az-ujjaimmal-a-húrokat technikát? Kicsit fájdalmasnak tűnik… valóban az?

Meg akartam találni a saját stílusomat, valami olyat, ami eltérő más nagy gitárosok technikáitól. Aztán a shamisenre gondoltam. Ez egy tradicionális, japán gitár. A mi gitárunk. Elkezdtem ötvözni a tradicionális japán stílusokat és hangszereket a nyugatias stílusokkal és hangszerekkel a rock műfajban.

Fiatalon kezdtem. Nem is emlékszem pontosan, mikor. De véreztem út közben. Néha észrevettem, hogy a gitárom húrjait teljesen beborítja a vér. De a koncertek alatt ez nem érdekelt, mert mindig olyan izgatott vagyok és beleélem magam, de a show után csak néztem, hogy „Wow!!”

Mesélnél nekünk új stúdióalbumodról, a „The Others”-ről?

Nashville-ben vettem fel. Tavaly, amint véget ért a negyedik világkörüli turném, Los Angeles-be költöztem. Most már nem csak zenélek, de színészkedek és a divatvilágban is megmutatkozom. Minden arról szól, hogy kifejezzem magam. Mindennek van egy üzenete, amit a közönség felé akarunk továbbítani. Ennek eszköze a zene, a színészet, akármi. De a zenéről való elképzelésem olyan, mint a kaliforniai tekercs. A japán sushi-mesterek nem igazán kedvelik, mert megtörte a hagyományos szabályt. Hagyományos összetevőkből áll, mint a rizs és szójaszósz, de van benne avokádó, amit az eredeti sushiba sosem tesznek. Szóval számomra a kulcs az, hogy találjak valami olyat, mint az avokádó. Ázsiai vagyok és megvannak a saját stíluselemeim, technikáim, megjelenésem. Most találnom kell valamit, hogy hozzáadjam mindehhez. Nem epret és nem csokit akarok; avokádót. Ez a kísérletem célja.

Nashville-ben rátaláltam a zenére, annak gyökerére és a történelemre. Ez nem a zeneiparról szól, sokkal inkább arról, mit akarsz közvetíteni és hogy mit érzel. Az emberek azért kezdtek zenélni, hogy megosszák másokkal a pillanatot, a szenvedélyt és érzelmeket. Történetesen ipar is lett belőle, de kezdetben minden csak arról szólt, hogy az emberek kifejezzék magukat. A nashville-i tapasztalataim visszavezettek a zene iránt mutatkozó ösztönös motivációmhoz.

Beszéljünk a színészi karrieredről. Milyen volt a Rendíthetetlen során Angelina Jolie-val dolgozni?

Nagyszerű. Ő nem csak egy színész; művész is. Van egy küldetése, és ez a film szintén akként szolgált. Én ezt éreztem, és szerettem volna részt venni benne, hiszen jelentőségteljes dologról van szó. A film maga nagyon vitatott, de nem a háborúról szól, vagy konfliktusokról, vagy hogy melyik ország nyert és melyik veszített. Az egész arról szól, milyen az ember maga, és hogy milyen erőssé is válhat. Ezt mondta, mikor először találkoztunk Tokióban. Közölte, hogy ez az ő küldetése, és mi pontosan ezt szeretnénk átadni a közönségnek.

A szerepem maga az ellenség volt, ami Japán negatív oldalát is bemutatja. Természetesen nem akartam ilyen képben feltüntetni a hazámat, de ha ezzel eljuttathatok mások számára egy üzenetet, akkor ez egy fontos küldetés. Láttam a felvételt, amikor a főszereplő, az akkor több, mint 80 éves Louis Zamperini helyi gyerekekkel futott a naganói olimpián. Mindenki mosolygott. Ez a végső cél. Erőt vett magán és mindent megbocsátott. Éreztem az erejét. Ez a legerősebb dolog, amivel egy emberi lény rendelkezhet. Jelentőségteljes volt, sokat tanultam belőle.

 Tervezed, hogy folytatod munkádat a filmiparban?

Természetesen. Nem vagyok egy profi színész, de ugyanakkor művész vagyok. Kifejezem önmagam. Nincs színészi technikám vagy tapasztalatom és néha küzdök az angol nyelvvel, de ki tudom fejezni a dolgokat. Mi, emberek, természetszerűleg tudjuk, hogyan közvetítsük érzéseinket. Mikor azt mondod a barátodnak és családodnak, hogy „szeretlek titeket”, azokat a belsődben fakadó érzésekből mondod. Tehát nem színészkedsz. Természetesen beleviszed a valóságot az előadásaidba. A filmben viszont minden a forgatókönyv szerint zajlik, épp ettől ilyen nehéz.

Megváltozott az életed a forgatás után?

Igen. Két okból költöztem Los Angeles-be. Az egyik a gyerekeink oktatása. Nagyon küszködtem, mikor angolul tanultam és nem akarom, hogy a gyerekeimnek ugyanezt át kelljen élnie. A másik ok pedig az, hogy így lehetőségem adódik együttműködni más producerekkel, hogy érezhessem a zene gyökerét, történelmét, kultúráját. Szóval igen, úgy hiszem, megváltoztam.

Ez évben ünnepli a Nippon Project a 10. évfordulóját. Hagynál egy üzenetet a weboldalunk olvasóinak?

Hogy vagytok? Itt Miyavi! Londonban vagyok. Gratulálok a 10. évforduló alkalmából. Nagyon boldog vagyok, hogy japánként itt lehetek. Nagyon izgatott vagyok, hogy láthatlak titeket a színpadról a nagyon-nagyon közeli jövőben. Hadd szóljon! Béke. Miyavitól

Fordította: Efi

Forrás: http://nipponproject.com/en/article.php?id=445