Kleizer Tímea megemlítette egy Facebook-os bejegyzés alatt, hogy egy beadandójában írt Miyaviról, én pedig természetesen azonnal elkértem tőle a dolgozatot. Miután elolvastam, úgy gondoltam, érdemes feltöltenem ide, hogy mások is elolvashassák. Főként azoknak ajánlom, akiket különösképp érdekel a Rendíthetetlen c. hollywoodi, második világháborús dráma.
"Találtam egy hasonlóságot a koncertezés és a színészkedés között, és ez nem más, mint az érzelmek valósága."
Közzétette: Miyavi Hungary – 2016. január 24.
Előszó Timitől:
"Magyar BA szakos hallgató vagyok, és MA előtanulmányos kurzusként vettem fel ezt az órát, aminek a címe: Moziban, képernyő előtt; és az elméleti részben a filmfogyasztás, filmkritika, filmtudomány és filmelemzés voltak a hívószavak; míg a kurzus másik felében konkrét filmekkel és rendezőkkel foglalkoztunk, szimbolikát, effekteket stb.-t vizsgáltunk.
A dolgozat tartalmi követelményei:
• jellege: tudományos írásmű (filmelemzés vagy filmtörténet vagy filmelmélet)
• minimum 12.000 karakter szóközökkel
• kapcsolódás egy órai témához (tárgyalt rendező másik filmje, tárgyalt jelenségek más filmekben)
• plágiumtilalom
• szakirodalmak használata (összevetése, felhasználása vagy kritikája az érvelésben)
• önálló állítás(ok) /következtetés(ek)
Bár az enyém nem lett túl tudományos, de egy alap szintet azért talán sikerült megragadnom."
Kellemes olvasgatást!
Kleizer Tímea: Moziban, képernyő előtt - UNBROKEN (2014)
UNBROKEN
(2014)
Az Unbroken a méltán híres Louis Zamperini életének legfájóbb pillanatait örökíti meg; azt, amikor a második világháború alatt egy katonai mentőakció során a Csendes-óceánba zuhan a gépe, és 47 vízen töltött nap után japán hadifogságba esik.
Zamperini életéről már korábban is szerettek volna filmet készíteni: a Universal filmstúdió 1957-ben megvásárolta a film elkészítésének jogait, amelyben Tony Curtis szerette volna magára ölteni Louis szerepét, azonban ez a változat soha nem készült el. 2010-ben Laura Hillenbrand írta meg a történetet Unbroken címmel, és ez az alkotás szolgált Angelina Jolie filmjének alapjául, amihez a Coen-fivérek formálták a könyvet tényleges forgatókönyvé. A bemutatója 2014. november 17-én volt Sydney-ben. A magyar mozikba 2015. február 5-én került Rendíthetetlen címen.
A színészeket főként Angelina választotta, és mindegyikükkel találkozott személyesen is, hogy megbizonyosodhasson arról, hogy képesek-e kellően megformálni a szerepüket. Emellett a rendező nagy figyelmet fordított arra, hogy a színészek a fiatal feltörekvő tehetségek közül kerüljenek a filmbe. Emiatt játsszák a mellékszereplőket is olyan nevek, mint Domnhall Gleeson Russel A. Phillips szerepében, Garrett Hedlund Fitzgeraldként, Alex Russell Pete-ként, Jai Courtney Cupként, és az American Horror Story-ból is ismert Finn Wittrock Macként.
A főszerepet az egyik nemrégiben felfedezett brit tehetség, Jack O’Connell kapta. És ki is hozta a figurából mindazt, ami elvárható volt. Fizikailag teljesen helytálló volt: képes volt szálkás olimpikonból olyannyira lefogyni, hogy tényleg úgy nézzen ki, mint ahogy egy hadifogoly a második világháború alatt. A játéka is megfelelt, képes volt megjeleníteni a testi gyötrelmeket, az állóképesség határainak feszegetését és a lelki nemességet is. Még is, végig hiányzott valami. Az a valami pedig az igazi Louie Zamperini kitartása és rendíthetetlensége. Pont azt a finom lelki hatalmasságot nem mutatta be a film, amire építkezni akart. A kritikusok kisebb része szerint ez a „hiba” O’Connell játékában van. Ezzel a filmkritikusok másik, a nagy része nem ért egyet (és én sem). Azonban, hogy ha nem Jackben van a hiba, akkor, hogy mi másban keresendő az, arra később térnék ki.
„Míg a megfelelő Louie-t megtalálni nehéz volt, a Madár szereplőválogatása azonban - Jolie szavaival élve - ’lehetetlen’” . Olvashatjuk egy interjúban, amit Angelina Jolieval készítettek az Unbroken kapcsán. Narahashi Yoko segítségével talált rá Miyavira (igazi nevén Ishihara Takamasa). A „szamuráj gitáros” először nem is tudott arról, hogy miért keresik őt pontosan (hiszen ő foglalkozását tekintve zenész), és mielőtt a hadifogolytábor parancsnok, azaz Mutsuhiro Watanabe szerepét megkapta volna, Jolie fontosnak tartotta, hogy megismerje Miyavit; azt, hogy milyen ember is ő valójában, hiszen egy ilyen szerep megformálása nagy szellemi teherbíró képességet igényel. Bár néhány jelenet meggyötörte a zenészt, sikerült kihoznia Watanabe szadista, ám megtört, szeretetéhes karakterét. Pár kritikus szerint túljátszotta a szerepét, de ahhoz képest, hogy ez volt az első komoly filmes szerepe, igazán büszke lehet magára a japán fiatalember. (Azért itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy Miyavi már szerepelt egy 2004-es filmben, melynek címe おれさま [Oresama – Én], azonban ez a film az ő zenésszé válását mutatja be egészen sajátos időuazós módon, így az semmiképpen sem tekinthető komoly filmes szerepnek.) Arról szólva pedig, hogy mennyire megterhelő volt a szerep megformálása, mi sem tanúskodik jobban, mint ez az interjú részlet:
„Melyik jelenetet volt a legnehezebb leforgatni?
A deszkásat. Abban a részben a karakterem fizikailag ütlegeli Louis-t, de közben szellemileg teljesen összeroppan. Nehéz volt számomra megtalálni a helyes megközelítést és az érzelmeket. Azt a bizonyos jelenetet két teljes napig forgattuk. Nem tudtam abbahagyni a sírást, nem tudtam uralkodni magamon. Mindenki rám várt, több, mint 500 ember egy nagy költségvetésű hollywoodi filmben. Hánytam! Nagyon féltem visszatérni a forgatásra.
Hogy gyűrted le azt a félelmet?
Angie azt mondta, hogy szánjak időt erre az egészre és legyek egyszerűen csak önmagam. Akkor képes voltam elfogadni magamat semmiként. Képes voltam visszatérni a forgatásra, hogy befejezzük a jelenetet. Azután újra hánytam.”
Most, hogy megismerkedtünk a színészekkel, nézzük, miről is szól a film. Rögtön egy háborús helyzetbe csöppenünk, ahol Zamperini és bajtársai kitartóan küzdenek a második világháborúban. Aztán visszaemlékezések formájában láthatunk jeleneteket az Amerikában élő, de olasz származású férfi gyermekkorából: beleshetünk a családi életbe, ahol a fiatal kamasz a templomban a pap helyett inkább a lányok felé pillantgat; ahol a szerető édesanya gnocchit készít; a kis Zamp pedig eldugott dobozkájából cigarettázik és alkoholt fogyaszt, és a helyi fiúkkal verekedésekbe keveredik. Ezekben a visszaemlékezésekben nagy hangsúlyt kap Pete S. Zamperini, Louie bátyja, aki motiválta testvérét arra, hogy élete elvesztegetése helyett a futással vezesse le a frusztrációját, és folyamatosan bíztatta és szavaival egy életre megerősítette testvére lelkét.
A híres 1936-os berlini olimpián szurkolhatunk Zampnek, és egyszerre láthatjuk azt is, ahogy a családja rádión követi az Olimpiát. O’Connell itt is a legjobb formáját hozza: a film képei mintha tényleg a múltszázad versenyén készültek volna, és az utolsó körben, hiába tudjuk, mi fog történni, lélegzetvisszafojtva nézhetjük a nagy hajrát, amikor Zamp felállítja 56 másodperces kör rekordját. A visszaemlékezések itt szakadnak félbe. Ekkorra a gépük már az Óceánba zuhant, és Zamperini mellett Phil és Mac nevű társa élték túl a zuhanást. Ekkor kezdődik meg 47 napnyi szenvedésük, ami fizikailag és szellemileg is megviseli őket. Louis 70 kg-ról 32 kg-ra fogy a megpróbáltatás során. Társa, Mac, nem éli túl az utat. A fényképezés egyszerre gyönyörű és borzongató. A napsütötte víz látványa mámorítóan szép, míg a viharos tengeré rémálmokból született. Az életre való vágy, a túlélési ösztön rajzolódik ki előttünk ezeken a képeken.
Az igazi megpróbáltatások akkor kezdődnek, amikor 47 nap után Japán partjára vetődnek, és azonnal elfogják őket, és hadifoglyokká válnak. Az a hatásos ebben a filmben, hogy a háborút nem rejti véka alá. Nem tesz úgy, mintha csak az egyik fél lenne a gonosz, vagy mintha lenne bármi „szép” a háborúban. Minden jelenetben, ami kapcsolódik a harchoz, igazán nyers. A legelső jelenetben testközelből élhetjük át a golyózáport, ami ott süvít mindenhol, ami elől még a repülőgép sem nyújt menedéket, így Louie mellett pár centire kapnak golyót és halnak meg bajtársai. Hasonlóan valódi az a jelenet is, amikor az Óceánon hánykolódva a japán gép lőni kezdi a teljesen ártalmatlanul sodródó katonákat a vízen. De az is mérhetetlenül valódi, amikor az amerikaiak által bombázott japán településen, Omoriban menetelnek a foglyok, és láthatjuk, ahogy a hétköznapi emberek állnak házaik romjai között, vagy éppen szeretteik holttesteit húzzák ki a törmelékek alól. Ezenkívül az megnyerő még a film háborús képvilágában, hogy nem a vér az, amivel elsősorban dolgozik, hanem inkább a kosz, a por/füst, és a fájdalom. A fájdalomtól szenvedő, meggyötört, megcsonkított testek fejezik ki leginkább mindazt, amit a háború okozott. Ez a nyers valódiság kíséri vígégi a filmet a fogságba eséstől kezdve.
Az omori fogolytáborba Louie egyedül kerül, mert a táborba szállításnál őt és Philt szétválasztották, így külön táborokba kerültek. A táborban, amibe Zamperini került, a parancsnok, Musuhiro Watanabe tizedes volt, akit a foglyok Madár néven emlegették. A szadista katona nagyon bonyolult érzelemvilággal rendelkezik, amit Miyavi szépen vissza is tudott adni, de egy ilyen összetett karakterről nehéz volt pontos képet festeni a filmben. Például a filmben alig kap említést, hogy a Madár becenevet azért kapta, mert folyamatosan hallgatózott és figyelte a rabokat, és ha valaki róla beszélt, egyszerűen berontott, és durván megverte a foglyot. Hillenbrand könyvében sokkal érthetőbbek a motivációi, a törékenysége, ami abból fakad, hogy a magas rangú katonai családtagjaihoz soha nem volt képes felérni, így a tiszteletet a szadizmusával vívta ki. A „gyönyörűen összerakott szörnyeteg” már az első percben kiszemelte Zamperinit. Az fogta meg benne, hogy ők ketten valójában mennyire hasonlítanak, és ha Louis nem Japán ellensége lenne, akkor ők ketten még jó barátok is lehetnének. Éppen azért, mert magát látta a férfiben, az célponttá vált, és folyamatos bántalmazásokat kellett elviselnie. De Zamperini nem tört meg. Nem feledte el bátyja szavait: „If you can take it, you can make it”.
A könyvben olvashatunk számos módszert, amivel a foglyok megpróbálták eltüntetni a Madarat, de terveik mindig kudarcba fulladtak. Ezek a próbálkozások a filmből kimaradtak (de ez érthető, csak a Madár történetéből egy külön film születhetne), és az előléptetése is kissé másképp történt valójában, mint a filmben, azonban ez nem okoz komolyabb problémát, mert a filmben lerövidítve azt a traumát próbálták ábrázolni, amit Zamperininek kellett megtapasztalnia minden alkalommal, amikor újra kellett találkoznia a Madárral azután, hogy azt hitte, sikerült megszabadulnia tőle. Kissé erőltetettnek hat ez a megoldás, de még éppen hogy belefér a film határaiba.
A zárlat is a műfajnak megfelelő, hiszen a filmmel a háború is véget ér, és mielőtt belelőnék a hadifoglyokat a folyóba, egy amerikai repülőgép odaér, és a foglyok megmenekülnek. Zamperini felküzdi magát a Madár irodájába, de már nem találja őt ott. Ezután végre hazatérhet, és családja örömmel fogadja őt ott. Ezután megkönnyebbülésként megtudhatjuk, hogy mi történt a szereplőkkel, és hogy Louis, miután sikerült leküzdenie a poszttraumás stresszt, újra boldog életet tudott élni a családjával, és az egyik álma is teljesült: Az volt az álma – ami a filmben el is hangzott, hogy a tokiói olimpián szeretett volna futni (mert a berlini olimpia eredetileg Tokióban lett volna), és ez sikerült is neki 80 éves korában. És minden jó, ha a vége jó, nem igaz? Sajnos nem.
Akárhányszor néztem meg a filmet, mindig hiányérzet volt bennem, akármennyire is rendben volt maga a film. De megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy nem csak bennem keltett ilyen érzést a film. A kritikusok nagy többsége ezt a hibát Angelina Jolie rendezésének tudják be. Úgy gondolják, hogy a rendezései eddig is csak középszerűek voltak (ezek az A Pleace in time és A vér és a méz földje), és hiába a film remek története, vagy Roger Deakins operatőr profizmusa és gyönyörű felvételei, és hiába a remek hollywoodi támasz, Jolie kezei között a film nem tudott kiteljesedni. Az Origo egyik kritikusa szerint „a téma … minimum Eastwoodért vagy Spielbergért kiált”.
Akárhogy is, a film kapott hideget-meleget, én mégis úgy gondolom, hogy egy korrekt filmet kapunk, és az, hogy egy olyan nagyszerű ember emlékét őrzi mint Louis Zamperini, bizonyosan kárpótol azért a kis hiányérzetért, amit a film nem adott meg; mert mellette rengeteg mást kapunk tőle. Egy élettörténetet, az egyik legnagyszerűbb futóverseny-jelenetet, hiteles ábrázolást a második világháborúról és a japán hadifogolytáborokról is. Ami miatt Japán 2015 év végéig nem is engedte bemutatni ott a filmet, mert úgy gondolták, hogy rossz képet festene az országról. Boldoggá tesz, hogy végül meggondolták magukat. Hogy mit is üzen ez a film, és hogy miért nem probléma az, hogy megmutatja Japánnak ezt az oldalát is, azt legjobban Miyavi szavaival tudnám kifejezni.
„Senki nem utálja Németországot, miután megnézik a Schindler Listája c. filmet. Mindenki tudja, hogy ez a múlt, amin már felülkerekedtek. Senki nem utálja meg Japánt, miután megnézik a Rendíthetetlent. Pozitív megjegyzéseket kapok a világ minden pontjáról.”
„Ez nem egy tipikus háborús film. Az egész Louie Zamperini üzenetéről szól: a megbocsátásról. Hogy miért is érte el azt, amit, és mit bizonyított az életében. Szeretném, ha a közönség magával vinné azt az üzenetet, hogy milyen erős is lehet egy ember. Ez nem a háborúról szól, nem Amerikáról és nem Japánról. Az egész a megbocsátásról szól. És van egy rész a legvégén, mikor a nézők megkapják azt az üzenetet és megértik, miért is bocsátott meg. Nagyon tiszteljük és becsüljük őt.”
Ez hát az Unbroken, amit Louis Zamperini még láthatott készen, mielőtt eltávozott. Az élete során pedig megtanított minket, hogy lehetünk erősek, és harag helyett megbocsáthatunk. A film pedig hosszú időn át őrizni fogja e legenda értékeit.
Felhasznált irodalom:
Miyavi Hungary jegyzetek:
RENDÍTHETETLEN ~egyesült királyságbeli premiervetítés~ MIYAVI – Mutsuhiro „a Madár” Watanabe – interjú: https://www.facebook.com/notes/miyavi-hungary/rend%C3%ADthetetlen-egyes%C3%BClt-kir%C3%A1lys%C3%A1gbeli-premiervet%C3%ADt%C3%A9s-miyavi-mutsuhiro-a-mad%C3%A1r-wa/760781063988066
Ismerd meg Miyavit, aki japán popsztárból második világháborús ellenséggé vált Angelina Jolie Rendíthetetlenjében: https://www.facebook.com/notes/772898789442960/
„Kockázatos volt. Tudtam, hogy tönkreteheti a zenei karrieremet.”: https://www.facebook.com/notes/miyavi-hungary/kock%C3%A1zatos-volt-tudtam-hogy-t%C3%B6nkreteheti-a-zenei-karrieremet/826030744129764
A japán rocksztrár, Miyavi a Rendíthetetlenben debütál: https://www.facebook.com/notes/miyavi-hungary/a-jap%C3%A1n-rockszt%C3%A1r-miyavi-a-rend%C3%ADthetetlenben-deb%C3%BCt%C3%A1l/798735666859272
Angelina Jolie és a „Rendíthetetlen” érzelmi útja: https://www.facebook.com/notes/miyavi-hungary/angelina-jolie-%C3%A9s-a-rend%C3%ADthetetlen-%C3%A9rzelmi-%C3%BAtja/756452271087612
MIYAVI, mint Mutsuhiro Watanabe az Angelina Jolie rendezte UNBROKEN (Rendíthetetlen) c. hollywoodi drámában: https://www.facebook.com/notes/miyavi-hungary/miyavi-mint-mutsuhiro-watanabe-az-angelina-jolie-rendezte-unbroken-rend%C3%ADthetetle/710318449034328
MIYAVI (igazi nevén Ishihara Takamasa) mesélt a karrieréről és az Unbroken c. film nyújtotta színészi tapasztalatairól: https://www.facebook.com/notes/miyavi-hungary/eg%C3%A9szs%C3%A9g-karrier-sz%C3%ADn%C3%A9szked%C3%A9s-2014-es-turn%C3%A9/632669860132521
MÁS:
Ez volt tehát Kleizer Timi beadandója (amire nem utolsó sorban ötöst kapott). Köszönjük, hogy megosztottad velünk a munkádat! Nagyon örülök, hogy a forrásaid nagyrészét a Miyavi Hungary-n talált fordítások teszik ki.
- Efi
