Véget ért Miyavi amerika és európai, Firebird névre keresztelt világkörüli
turnéja, de a londoni koncert előtt leültünk beszélgetni a zenésszel az
évfordulójáról, a turnéról, a családja iránt tanúsított szenvedélyéről és a
világ gondjairól.
Hello Miyavi, örülök a találkozásnak. Köszönöm, hogy
beszélgetsz a JROCK NEWS-al. Gratulálunk szólókarriered 15. évfordulójához!
Köszönöm! Igazából el sem hiszem,
hogy ez már a 15. Ha a személyzetem nem szólt volna, hogy közeleg az a bizonyos
15, fogalmam sem lett volna óra, hogy ezt ünnepelhetjük, hiszen mindig a jövőre
és az új zenékre összpontosítok. Beszélgettem erről a személyzettel, és
lehetőségem volt megünnepelni ezt a pillanatot. Ez az elismerés mindenkinek
szól, így nem csak azoknak a rajongóknak, akik már régóta követnek, hanem
azoknak is, akik az évek alatt ismerkedtek meg Miyavival.
Emlékszel a Girls, Be Ambitious
dalra? Ahogy szólózni kezdtem, ezüstre festettem a hajam – ezért lett újra
ilyen; ez amolyan megemlékezés. Miután a zenekarom (Due’le Quartz) feloszlott,
nem volt időm kivárni az alkalmat, hogy találjak egy zenekart vagy énekest,
hiszen rengetegen vártak már rám. Nem volt más lehetőségem, mint kitartani, így
szólóban kezdtem a karrieremet. Nem fogom azt mondani, hogy könnyű volt; több volt
a felelősség, és néha hiányoltam, hogy bandában zenélhessek, hisz akkor
valamennyire másoktól függsz. Szólózenészként ez csak rólam szól, sokkal több
felelősséget kell magamra vállalnom, de megéri – és úgy gondolom, ez jót tesz a
személyiségemnek. Roppantul tisztelem Ichiro (Suzuki) baseball játékost, ő is
épp ilyen fajta. Szociális, de nem nagyon lóg másokkal.
Visszatekintve az elmúlt 15 évre, melyik számodra a
legemlékezetesebb albumod vagy dalod?
Nehéz kiválasztani egyetlen egy dalt, mert igyekszem mindent beletenni az alkotásaimba. Így aztán minden dal igazán jelentőségteljes. Nem tudom, melyiket választanám. Továbbra is haladunk előre a zenével.
Nehéz kiválasztani egyetlen egy dalt, mert igyekszem mindent beletenni az alkotásaimba. Így aztán minden dal igazán jelentőségteljes. Nem tudom, melyiket választanám. Továbbra is haladunk előre a zenével.
Nos, 15 évnyi karrier igazán tiszteletreméltó. A
távoli jövőre nézve is úgy gondolod, hogy zenélni fogsz, vagy megfordult már a
fejedben az, hogy szünetelteted a zenei tevékenységeid, és valami mással
foglalkozz?
Fogalmam sincs, hiszen soha nem gondoltam volna, hogy
most itt és így leszek. Teljesen más vagyok, mint amilyennek elképzeltem magam.
Az egész világot bejártam a zenémmel – ez még stimmel -, viszont soha nem
számítottam arra, hogy színészkednék, modellkednék, hogy családapa lennék... ez
egy teljesen más dimenzió.
Már van saját családod – ez
sem késztetett arra, hogy szüneteltesd a zenei pályafutásod?
Szünetre nem gondoltam, de
szó szerint több időre van szükségem, hiszen fizikailag nincs két testem. Időt
szakítani arra, hogy apa és rocksztár legyek, miközben vezetem a saját cégemet…
nem egyszerű, de megéri.
A lányaimtól is tanulok,
hisz gyerekként képtelen vagy tárgyilagosan tekinteni önmagadra, és ezt látom
tőlük. Vezethetem őket, de nem kellene túlságosan védenem őket, hisz a hibák
elkövetése is fontos, így néha hagyom őket hibázni. Ez már más téma – de nem
csak az a felelősségünk, hogy védjük őket, hanem az is, hogy engedjük őket
tanulni, hogy függetlenek lehessenek. Végtére is, el fogják hagyni a családjukat,
hogy aztán megalapíthassák a sajátjukat. Így tehát nem a tulajdonaink – ez
nagyon fontos, ahogyan az is, hogy képesek legyünk beszélgetni velük, és válaszokat
adni, magyarázni nekik. Még ha kis dolgokat is magyarázok, úgy mint „ezért” meg
„azért” – amíg magyarázol, addig megértenek. Ők nem csak gyerekek.
Igen, a beszélgetés a kulcs!
Észak-Amerikában már véget ért a turnéd, és jelenleg
Európát járod körbe. Hogy megy eddig?Jól; már eltelt egy kis idő, mióta utoljára az
Államokban turnéztam. Nagyszerűen szórakoztunk minden városban, ahogy Európában
is. Igazából akkor vagyok a legboldogabb, mikor hallom, hogy a rajongóim
élvezik a zenémet, mert jópár a dalok közül olyan, amiket még nem adtam ki, így
elég ideges voltam, mielőtt elkezdődött a turné.
Ezzel az új dallistával olyan lehet
eljönni a koncertemre, mint olyan étterembe menni, aminek nincs étlapja.
Fogalmad sincs, mire számíthatsz, de én, ha kellőképpen bízok a rajongókban,
elnyerhetem a tetszésüket. A rajongók úgy jönnek el a show-ra, hogy fogalmuk
sincs, mit fog játszani Miyavi. Őrületes, de elértük a kapcsolatunknak ennek a
szintjét. Igazi kincs a közönséggel való kölcsönös bizalom. Rengeteget
változtam. El sem hinnétek, hogy a zenét tekintve a mostani énem ugyanaz, mint
aki 15 éve voltam. Az állandó változás a szólózenészek kiváltsága. Felelősnek
érzem magam azért, hogy újat alkossak, és ezáltal osztozzak az izgatottságon a
közönséggel. Nem akarok olyat alkotni, amivel magamat ismételném.
Vannak olyan
országok vagy városok, amiket különösen vársz a turné szempontjából?
Igen; Párizs, és London is. Jah,
mondjuk Párizs mindig is különleges számomra, talán a kultúra teszi. Észlelek
némi hasonlóságot Franciaország és Japán között; a japánok hasonlóak a franciákhoz.
A Firebird turnén
elhangzott a Where Home Is c. dalod, amit a feleséged, Melody énekel. Mi
annak az oka, hogy ő énekli a szöveget?
Pont ma akartam erről beszélni a
színpadon. Tehát, először is, a legújabb albumommal, a Firebird-el
lehetőséget találtam arra, hogyan énekeltessem a gitáromat. Gitárosként elég
erős ez az identitás, hisz ez művészet. Éneklésre és beszédre akarom bírni a
gitárt – ami nem egyszerű, igazából elég időigényes. Gitárosként pedig az is
felelősségem, hogy visszahozzam a rockzene pezsgését. Ezeken a mainstream zenei
toplistákon nem nagyon hallhatsz mostanában sok gitárjátékot, így a gitárosok
most a túlélésért küzdenek. Ha tipik rockzenét játsszasz, az emberek nem fogják
meghallgatni a számaidat. Van ez a némileg új zenekar, a Twenty One Pilots,
akik egyáltalán nem játszanak gitáron. Mint egy fiatalabb generáció tagja, aki
új módokat próbál találni a túlélésre, nagyon tisztelem Jimi Hendrixet és
Stevie Ray Vaughan-t.
Míg a DJ-k egy pendrive-al turnéznak,
addig mi egy rakás felszereléssel. Őrületes, sőt, meglehetősen nevetséges. Azok
az emberek nem foglalkoznak hangszerekkel. Csak elmennek a klubba, jól érzik
magukat, találnak egy csajt, felszedik, ez mind okés, ezt diktálja a kultúra. A
rock, még a japán fajta is, anno tánczene volt, szóval ez azért elég vicces. Én
csak szeretnék visszatérni azokhoz az alapokhoz, amikor a rockzene tánczene
volt.
Most pedig az üzenetekről: roppant
fontos más énekesekkel együttműködni. Míg ő énekel, én a gitárommal fejezem ki
magam – ezt a formációt akarom elérni. Ez egy átmenet, egy történet: új
beállítások, több szám, ez igazán egyfajta átmenet. Még nem készültem el vele
100%-ig, de amikor ezt elérem, minden gitárosnak ez lesz a kulcs az
alkalmazkodáshoz, beilleszkedéshez. A DJ-k nagyobb szabadsággal élnek; több
énekessel dolgoznak – én nem szeretném keverni mások dalait az én hangommal.
Még ha csak a gitárról beszélünk, akkor is minden az üzenetről szól, a
dallamról, a zenéről, az alkotásról – de ezt a kretivitást nem lehet csupán egy
hangszerhez kapcsolni.
Szóval tulajdonképpen milyen üzenetet is próbáltál
közvetíteni Melody vokáljával?
Igazából, a Where
Home Is az első együttműködésem a feleségemmel. Először is, szeretem a
hangját, de a gyerekek miatt eléggé elhatárolódott az énekléstől. Élvezi az
anyaságot, ugyanakkor meglehetősen szórakoztató projekt vele dolgozni. És,
ahogy mondtam, a gyerekeid egyszer majd elhagyják a családi fészket. Még én is
leléptem otthonról, mikor 17 voltam, nem akartam leragadni egy helyen. De a
lányaim miatt most sokkal közelebb kerültem a szüleimhez. Ez egyfajta ciklus;
elmész, de történjen bármi is, az otthonod megmarad.
Míg szívedben hordozod a családod,
addig otthonod is lesz. A feleségemmel együtt alkotni rendkívül eredeti, mert
amit közvetítünk, azok az igaz érzéseink, és az, amit a gyerekeink iránt
érzünk. Ők is elhagynak majd minket, családot alapítanak, saját gyerekeik
lesznek, és majd a kisbabák újra összehoznak minket. Ez mindenki számára egy
hosszú folyamat, ezért akartam minden olyan embernek címezni ezt a dalt, aki az
otthonától távol szenved és küszköd.
Igazán csodás,
hogy az alkotásban részt vett a családod!
Igaz, és még a Long Nights-ban
is énekeltek!
10 stúdióalbum kiadása után könnyű azt
feltételezni, hogy a zeneszerzés folyamata már kisujjból megy neked, de mégis,
melyik dal megírása igényelte a legtöbb időt a Firebird albumról?
A Long Nights. Ezt írtam meg elsőként, miután visszatértem a menekülttáborból. Elég nehéz időket élek meg; zuhanok a sötétségbe, félek kikelni az ágyból és félek szembenézni a világgal. Nagyon nehéz, különösen akkor, mikor új kihívással nézel szembe. És mikor rájössz, hogy nem vagy elég erős – akkor aztán piszok nehéz. Nem csak nekem, de a menekülttáborban élőknek is, akiknek el kellett menekülniük az országukból, majd egy hajón lebegnek hosszú-hosszú ideig. Minden pénzüket odaadják, hogy helyet kapjanak a hajón, ahol aztán kicsi szobákban összezsúfolódva, víz és étel nélkül várják, hogy 3-4 nap múlva partot érjenek. És mikor ez megtörténik, fizetniük kell azért is, hogy beléphessenek az országba – addigra már minden pénzük elfogy, így aztán a sorsuk az, hogy az óceánba vesznek. Kész őrület. És végül, ha sikerül is eljutniuk egy kicsi faluba, ott nem kapnak kellő támogatást, semmit sem. Borzasztóan kemény, ez egyszerűen minden képzeletünket felülmúlja.
A Long Nights. Ezt írtam meg elsőként, miután visszatértem a menekülttáborból. Elég nehéz időket élek meg; zuhanok a sötétségbe, félek kikelni az ágyból és félek szembenézni a világgal. Nagyon nehéz, különösen akkor, mikor új kihívással nézel szembe. És mikor rájössz, hogy nem vagy elég erős – akkor aztán piszok nehéz. Nem csak nekem, de a menekülttáborban élőknek is, akiknek el kellett menekülniük az országukból, majd egy hajón lebegnek hosszú-hosszú ideig. Minden pénzüket odaadják, hogy helyet kapjanak a hajón, ahol aztán kicsi szobákban összezsúfolódva, víz és étel nélkül várják, hogy 3-4 nap múlva partot érjenek. És mikor ez megtörténik, fizetniük kell azért is, hogy beléphessenek az országba – addigra már minden pénzük elfogy, így aztán a sorsuk az, hogy az óceánba vesznek. Kész őrület. És végül, ha sikerül is eljutniuk egy kicsi faluba, ott nem kapnak kellő támogatást, semmit sem. Borzasztóan kemény, ez egyszerűen minden képzeletünket felülmúlja.
Mindaddig, míg tudod, hogy eljön a
holnap, mindaddig, míg tudod, hogy képes vagy fejest ugrani abba a bizonyos
sötétségbe, majd addig küzdesz, míg ki nem kecmeregsz belőle – ezt jelenti a
“hosszú éjszaka”. Nagyon fontos ez a dal, így sok időt igénybevett. Még mindig
próbálom fejleszteni más előadókkal. Nagyon, de nagyon jelentőségteljes szám.
Nem is értem, miért nem adtuk ki kislemezként.
Tudjuk, hogy látogattál menekülttáborokat
Libanonban, és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával is dolgozol, akik pedig
mindig azon vannak, hogy változásokat hozzanak a világba. De te milyen változásokat szeretnél, hogyan
szeretnéd megváltoztatni a világot?
Jó kérdés. A FireBird turné részeként New York-ban is felléptem, másnap pedig meglátogattam
az ottani ENSZ-székházat. Bevezettek az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának
Hivatalába (UNHCR), és elutaztam Libanonba és Thaiföldre. Az ENSZ-nek már 17
Fenntartható Fejlődési Célja (SDG-je) van. Ez a fejlesztés arról szól, mit
szeretnénk elérni 2030-ra az oktatás, a nemek közti egyenlőség, a szegénység,
étkeztetés, egészség, menekültkrízis és egyebek kapcsán.
Nagyon érdekel az oktatás-téma, de amit leginkább meg szeretnék
változtatni a világban, az az, hogy pozitívabb hely legyen. Csak egy kicsit, az
is elég. Talán ha iszol, optimistábban látod a dolgokat, ezzel sincs baj. Én
személy szerint úgy vélem, minden a képzeletről szól, arról, hogy hogyan
tervezed meg a jövőt a fejedben. Ez rendkívül fontos. Talán akkor tudod
megteremteni a magad jövőjét, ha részeg vagy? Oké. Azért érdekel ennyire az
oktatás, mert az ösztönzően hat a képzeletre.
Ez
megnyilvánult akkor is, mikor menekülttáborokat látogattam Libanonban. Roppant
ideges voltam, hiszen nem vagyok annyira híres, nem voltam biztos abban, mit is
tehetnék japán gitárosként. De amint elkezdtem tépni a húrokat, a gyerekek
megőrültek, majd’ felrobbantak!
Mikor
visszatértem LA-be, rájöttem, mekkora ereje van a zenének. Az ENSZ személyzete
küldött nekem egy e-mailt, hogy a libanoni gyerekek olyanokat mondtak, hogy rocksztárok
akarnak lenni, én pedig úgy voltam vele, hogy WOW, akkor mégis van valami, amit
tehetek. A zenében erő van, amit átadhatok másoknak. Akkor csak hagytam, hogy a
skacok gitározzanak: lefogtam egy akkordot, ők pedig megpendítették a húrokat.
Elkezdtek sorakozni, hogy gitározhassanak, néhányan elkezdtek verekedni. Oké,
ez csak amolyan gyerekek közti harc volt, de ha ők ezt nem tudják, hogyha nem
kapják meg a megfelelő oktatást arra, milyen fontos is az, hogy megosszunk
másokkal dolgokat, akkor az a konfliktusok egyik oka lesz a világban.
Mit üzennél a
menekült rajongóidnak?
Köszönöm, hogy
itt vannak. Hogy erősek, hogy nem mondanak le az életükről, hogy előrehaladnak.
Mutattam nekik egy felvételt, amin menekültek vesznek részt az Olimpiai
Játékokban. Azok a lányok, akik olyan jól teljesítenek a Játékok során,
menekültek – így amíg haladsz előre és keményen dolgozol valamiért, akkor képes
vagy elérni azt, hacsak fel nem adod.
Szintén,
én is csinálom a magam dolgát. Lehet, hogy ti nem tudnátok, de lehet, hogy ti
olyanokra vagytok képesek, amire én nem. Mindenkinek megvan a maga szerepe és
felelőssége. Egy láncot alkotunk – és ezt mondtam az ENSZ Menekültügyi
Főbiztossága személyzetének is, Japánban – ők nem mehetnek ki a rétre, én
kimehetek. Én csinálom a magam dolgát, ők a magukét, és valahol összekapcsolódunk
– mi vagyunk a híd a következő generáció számára.
Ez egy csodás üzenet.
Biztosak vagyunk benne, hogy szerte a világban sokan egyetértenek ezzel.
Az
elmúlt években volt lehetőséged az amerikai zeneiparban tevékenykedni. Milyen
különbségekkel szembesültél, miben tér el a japán és amerikai zeneipar?
A
tempó. Különösképp LA más. New
York, London, Tokió és Hong Kong hasonló. LA-ben minden olyan kiterjedt, de az
a helyzet, hogy Japánban a médián keresztül láthatod, mi történik – a TV-n,
rádióból, Interneten, de amint bekerülsz abba az iparba, abba a világba, az
csakis ott történik – nagyon, nagyon fontos, hogy érezd a pezsgést és az egész
atmoszférát. Ezért ugrottam bele. Kívülállóként nem igazán érezheted ezt át.
Talán találsz erről egy cikket a neten, de ez más. Saját szemeddel kell látnod,
saját orroddal érezni az illatát, érezni a hőmérsékletét, mindent. Nagyon
fontos ezt átérezni. Ezért költöztem LA-be; hogy igazán érezhessem.
És LA megfelel a tempódnak?
Nem igazán, inkább Londont, New York-ot és Tokiót
preferélom, mert ott van napi 5-7 meeting és egy fotózás. De LA-ben egy napra
max 2-3 meetinget tehetsz, mert itt számolnod kell azzal, hogy idő, míg eljutsz
egyik helyről a másikra, nagy a forgalom, elég megerőltető, szóval itt más az
élet. Az én személyiségem inkább amolyan “bumm-bumm-bumm”, így személy szerint
Londont, New York-ot és Tokiót részesítem előnyben, ezért is ingázok annyit
Tokió és LA között. Számomra Japánban az ételek és vendéglátás színvonala az,
ami jó.
A saját zeneiparban szerzett tapasztalataid alapján
mit javasolnál más inspiráló gitárosoknak, zenészeknek?
Azt, hogy semmit ne tanuljanak tőlem – mert ez az,
amit én csináltam, ez az, amire én képes vagyok. Nem hiszem, hogy az én
módszeremet te jobban tudnád csinálni, de vannak olyan utak, amiket a saját
módszered alkalmazásával sokkal jobban be tudsz járni – én is pontosan így
tettem. Nem tudok úgy gitározni, mint Stevie Ray Vaughan, vagy mint Jimi
Hendrix. Egy dalukat sem tudom, épp azért, mert a saját technikámon dolgozom –
úgyhogy ne kezdjetek el slappelni! *nevet*
Mielőtt elbúcsúznánk, üzennél valamit a
rajongóidnak és a JROCK NEWS olvasóinak?
Csak JROCK NEWS, nem KPOP?
Nem, ez csak jrock és visual kei.
Ahh, oké, ezt jó hallani. Mármint félig koreai
vagyok. A hátamon is viselem a koreai nevemet. Talán pár rajongóm tudja, hogy
egyfajta koreai személyiségem van. Bárhogyan is, ha bírod a jrock-ot, a
kpop-ot, vagy az ázsiai zenét, vagy bármit, úgy gondolom, a kultúrák közelednek
egymáshoz. Mostanában egyre inkább érzem, hogy több ázsiai színészt és
színésznőt látni a filmvásznon. Kulturális tekintetben egyre közelebb és
közelebb kerülünk – minden este érzem, ahogy megtörnek a határok. Csodálatos látni,
hogy országomon kívüli emberek szeretik a kultúrámat, és úgy érzem, híd vagyok
más országok és a japán kultúra között.
Az emberek egyesülhetnek, osztozhatnak
pillanatokon. Különösen az a pillanat gyönyörű, mikor a közönségem velem énekli
a japán szövegeket. A teljes japán személyzet, mindenki el van alélva az ilyen
pillanatoktól, őszintén csodás. Ezt próbálom tenni. Köszönöm a támogatásotokat.
Egyedül nem vagyok képes erre, úgyhogy szükségem van rátok, szükségem van a
támogatásotokra, és így együtt még jobbá tehetjük ezt az egészet.
Ez az oka annak, amiért továbbra is törtetek előre.
Azt akarom, hogy büszkék legyetek arra, hogy a rajongóim vagytok, vagy hogy
jrock rajongók vagytok. Ha a szüleitek meghallják a zenémet, azt akarom, hogy
nekik is tetsszen, szóval nem küldenek titeket el otthonól. *nevet*
Biztosak vagyunk abban, hogy néhányan a rajongóid
közül már szintén apukák és anyukák.
Igaz, együtt öregszünk. *nevet*
Nos, sok sikert a turnéd további állomásaihoz, és
köszönjük, hogy beszélgettél egyet a JROCK NEWS-al.
Én köszönöm!
Fordította: Efi
