A világhírű művész a Weekender-nek mesél a zene, családja és humanitáriánus
tevékenységek iránti szeretetéről
Az interjú készítette: Lisa Wallin
Fordította: Efi
MIYAVI, a sokoldalú zenész egyre csak bővíti amúgy is lenyűgöző
önéletrajzát. Az elismert zenész és színész (emlékeztek még Angelina Jolie Rendíhetetlen c. filmjére?) most azzal
egészíti ki listáját, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának Jószolgálati Nagykövete
lett. 2017 novemberében az első olyan japánná vált, akit ezzel a kitüntetéssel
tiszteltek meg. Jelenleg Los Angeles-ben folytatja stúdiómunkálatait, mielőtt
visszatérne Japánba, hogy nekivágjon a márciusi turnéjának. Meetingjei között
időt szakított egy Skype beszélgetésre a Weekender-rel. Mivel e hónapban a
szeretet/szerelem magazinunk témája, megkérdeztük, számára mit jelent ez a szó
és mi az értéke ebben az állandóan változó világban…
(A fordító megjegyzése: a
későbbiekben a ’szeretet’ szót használom, ám az angolban nincs külön szó a
szeretetre és szerelemre, így akár ’szerelem’-nek is értelmezhető)
Mit jelent számodra a
„szeretet” szó?
Az életet. Zenészként, és most már az ENSZ Jószolgálati Nagyköveteként is
próbálok mélyebb értelmet keresni az alkotásaimnak. A zene szépsége és ereje
abban rejlik, hogy képes egyesíteni az embereket mindenféle határon túl
– gondolok itt nyelvi vagy hovatartozási különbségekre. Ez a küldetésem a
zenével, s ez egyben a szeretet része is. Mindig azt mondom, hogy a zene nem
képes megváltoztatni a világot vagy a jövőt, de megváltoztathat embereket, akik
aztán változtatnak a világon. Ez számomra jelentőségteljes, fontos.
Mikor a színpadon gitározok, a közönségben nincs konfliktus vagy háborúzás,
csak emberek, akik élvezik a zenét. Egyesülnek. Mindig érzem a szeretetet – és ez
az, ami összeköti az embereket. Ezt teszem a zenémmel, és úgy gondolom, ez a
szeretet.
Emellett itt a családom. Az életem utazása, hogy megismerjem a páromat és a
gyerekeimet. Kerestem őket. Őszintén úgy hiszem, hogy a párod egykor a részed
volt; hogy egy lélek voltatok. Születéskor aztán elváltok egymástól, aztán
pedig újra egyesültök. Ez az utazás az én életemben, számomra ezt jelenti a
szeretet.
A szereteről szólva, van egy érdekes történetem Thaiföldről, ahol
megismerkedtem egy buddhista szerzetessel, Tiszteletreméltó Vajiramedhi-vel. Befolyásos szerzetes ő,
van egy saját kis faluja. Még Thaiföld királya is ellátogatott hozzá, hogy
tanuljon tőle. Meg akartam kérdezni, mit gondol a szeretetről, mert roppant
kíváncsi voltam. Fel is tettem a kérdést: „Mi a szeretet?” Majd rákérdeztem,
miért nem házasodott meg. Ezt felelte: „Ha megházasodnék, jobban szeretném a
családomat, mint más embereket.” Nagyon érdekes válasz volt. Jó dolog, ha van
az embernek családja, de ő ezt feláldozza, hogy szerzetes lehessen – mert úgy
érzi, másokkal szemben ez az egész nem lenne fair. Sokkolt a kijelentése.
Hogy éreztél, mikor
megkaptad a Jószolgálati Nagykövet címet az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától?
Megtisztelő volt. Azon a reggelen elmentem egy közeli szentélyhez, és
sírtam. Több motivációt is ad nekem, hogy nagykövet lehetek, hisz amit én
teszek, az ugyanaz. Használom a képességeimet – színészkedés, zene, szenvedély
-, de az, hogy nagykövet lehetek, több elkötelezettséget és eltökéltséget kíván.
Szóval nincs visszaút, haladnom kell előre. Ezért is van a szórakoztató
kultúrának ereje arra, hogy másféleképpen gyakorljon hatást a közönségre – ez olyasvalami,
amire a politikusok nem képesek. Még az aktivisták sem. A zenészek, ők igen, ők
megtehetik. Ezért érzem azt, hogy több felelősséggel tartozom. Bár a
szórakoztatóipar és a humanitáriánus segítségnyújtás képe, imidzse más, az nem
jelenti azt, hogy különállóak. Minél inkább próbáljuk menővé tenni (a
segítségnyújtást), annál inkább rájönnek az emberek, hogy igen, ez menő, és a
fiatalabb generáció csatlakozni akar majd hozzánk. Soha nem képzeltem el, hogy
rocksztárként lehetek az ENSZ nagykövete. Egészen addig nem is hallottam az
ENSZ Menekültügyi Főbiztosságáról, míg meg nem ismertem Angie-t (Angeline
Jolie-t). Ő inspirált. De most ez az egész rock lett számomra – gyerekekkel játszok
akusztikus gitáron. Én így formálom a jövőt, mert a gyerekek a mi reményünk és
a jövőnk.
Mit gondolsz, hogyan
segíthetnek leginkább az emberek a menekült gyerekeken?
Egy libanoni menekülttáborban egyszerre tanítottam 30-40 gyereket
akkordokra, de hirtelen néhányan elkezdtek verekedni, páran véreztek is. A felnőttek
nem foglalkoztak vele, mondván: „Ó, csak bunyóznak!”, de én azt éreztem, hogy ha
nem kapnak megfelelő oktatást, ez az egész háborúzáshoz és viszályokhoz
vezethet a jövőben. És pontosan ez az oka annak, amiért ők jelenleg menekültek.
Nagyon fontos számomra az, hogy vezessem őket, főleg filozófiai értelemben: hogy megtanítsam nekik, hogyan osztozzanak másokkal, hogyan kommunikáljanak, és
hogyan működjenek együtt az emberekkel.
És mi a helyzet a
saját gyerekeiddel?
Két lányom van, és mindig látom bennük saját magam. Tanulok is tőlük, de
meg kell tanítanom őket arra, hogyan legyenek függetlenek, miközben támogatom
őket. Ha a lányaim olyanok akarnak lenni, mint én, rendben van. Biztos vagyok
benne, hogy jobbak lesznek nálam! Ez az én felelősségeim is. A világnak jobbnak
kell lennie – nem csak az én gyerekeimért, de a következő generációkért. Ők a
mi jövőnk.
Mit tanultál még a menekülttáboros látogatásokból?
Először is azt, hogy (a menekültek) mennyire erősek. Sokkalta erősebbek
nálunk. Frusztráló, hogy a szülők nem tudnak dolgozni, vagy épp megvédeni
gyerekeiket. A gyerekek pedig dolgoznak és zöldségeket termesztenek ahelyett,
hogy iskolába járnának. Még az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának is olyan a
munkája, mintha egy ragtapasszal próbálna meggyógyítani egy vérző sebet. A
vérzést meg lehet állítani, de nem ez az alapvető megoldás. Meg kell ölnöd a
vírust, vagy kiirtanod az alapvető problémát, ami nem más, mint a hazájukban
levő konfliktus, ami nem természeti, hanem emberi katasztrófa.
Van bármi tanácsod azok számára, kaik szeretnének önkénteskedni, de nem
tudják, hol is kezdhetnék el?
Én azzal találtam utat a kommunikációhoz, hogy a gitárommal bátorítottam az
embereket. Találtam módot arra, hogy én is a részese lehessek ennek. Mikor
először jártam menekülttáborban, féltem, mert nem tudtam sokat és nem is volt
tapasztalatom a menekült krízist illetően – de mikor odamentem a gitárommal, a
gyerekek megőrültek! Olyan fényesen ragyogott a szemük! Most, ha menekülteket
látogatok, mindenkinek megvan a maga szerepe és együtt alkotunk egy emberi
láncot. Elmondom, én mit látok, és megértenek. A saját területükön dolgoznak –
más világokban ügyködünk, de ugyanazzal a küldetéssel. Remélem, ezek a
tevékenységek és az ő üzenetük a japánokhoz is eljutnak. Ez az én küldetésem,
hogy híd legyek Japán és az egész világ között.
És számodra mi a következő lépés?
Visszamegyünk Párizsba, onnan pedig New York-ba, ahol az ENSZ székházában
lépek fel Sonita Alizadehhel, egy Afganisztánból származó rapper lánnyal, akit
az anyukája gyerekként 9000 dollárért akart menyasszonynak eladni. Közreműködik
az egyik számomban, ami elég menő.
Az interjút itt olvashatjátok el angolul:
https://www.tokyoweekender.com/weekender-archives-2018 (20-21. oldal)
